Rifke
Nem tudom hogy kezdjek hozzá…
Rifke, ez a kis csoda ma itt hagyott engem. Aki ennyi kutyusról gondoskodott és ismert, az tudhatja, hogy óhatatlanul is jönnek olyanok, akik a szívünkhöz közelebb fúrják magukat. Ki azzal, hogy kizárólag hozzánk kötődik, ki egy különös kis rigolyával, ki a feltétlen hűség tekintetével, ki a maga búslakodó nézésével, hangos lélegzetvételével. Rifkével együtt aludtunk, eggyek voltunk, a kis popsiját bedugta a takaróm alá, a kis lábacskáit simizve aludtunk el. Én csak felületesen aludtam, hiszen többször előfordult, hogy egyszer csak fulldokolni kezdett és rögtön segíteni kellett Neki, hogy újra rendesen vegye a levegőt. A kis arcocskáján mindig a világ fájdalma ült, mint aki nem tudja élvezni az életet. Egészen a műtétig. Utána csendesen vette a levegőt, vidáman kergette a gyíkokat az udvaron, nagy boldogsággal követett a tanyán, mindig találva valami érdekeset, amibe belefeledkezhet. Három hét. Ennyi boldogság, könnyedség jutott Rifkének.
Egy perc. Egyetlen perc. És minden megváltozott. Próbáltam újraéleszteni, kűzdeni a kis életéért, de sajnos elment.
Az öreg kutyákat sem könnyű elengedni. Ennyi év után is egytől egyig nyomot hagynak bennem. Rifke azonban ötéves volt. A mély szomorúság és gyász mellett kavarog a düh és a csalódottság is. Mert ezt a kiskutyát egy életminőséget mellőző kedvtelés vezérelte réteg hozta létre, akinek nem számított az, hogy miként fog élni. Az számított, hányszor fialt. És csalódott vagyok, mert bár nagyon a szívemhez nőtt, itt volt az ideje annak, hogy egy új családhoz költözzön, ahol Ő az élet középpontja. Ahol kárpótolják mindazért, amit eddig át kellett élnie. A héten készültem gazdikereső posztot írni, már csak az új, szép fotók hiányoztak, az új, könnyed Rifkéről, az új, boldog, élethez. És most pedig temetjük Őt. Sajnos, gazdikereső poszt helyett, egy búcsú poszt jutott Neki.
Sajnálom Rifke! Csak ennyit tudtunk Neked adni. Három hét boldogság..